A Nagybégányból származó Lengyel János életét mélyen átszövi a kádármesterség, amely családjában generációkon át apáról fiúra szállt. Bár fiatal korában nem gondolta, hogy ő is ezt a mesterséget választja, a sors végül mégis erre az útra terelte – és ma már úgy érzi, nem is történhetett volna szebb dolog. Amit egykor nem akart, mára szívügye lett: a hivatása és a hobbija egyszerre.
Gyerekkorától kezdve olyan közegben élt, ahol a jó hordót és a keze munkájával formált fát nagy becsület övezte. Édesapja és nagyapja is kádárok voltak, János pedig már gyermekként látta őket dolgozni. Mégis egy különleges, fájdalmasa élethelyzet volt az, ami végleg a mesterség felé fordította. Amikor édesapja kórházba került, otthon maradt egy félkész hordó. János meglátogatta őt, és megkérdezte, hogyan tudná befejezni. Bár látta egész életében, addig nem igazán foglalkozott hordókkal. Az apja részletesen elmondta, melyik szerszámot mire kell használni, milyen sorrendben kell a munkafolyamatokat elvégezni. Megígérte neki, hogy mire hazajön a kórházból, a hordó készen várja majd. Édesapja azonban már nem térhetett haza – de ő a hordót befejezte. Ezzel az egy hordóval indult el azon az úton, amelyet azóta is jár. Az apjának tett ígéretből lett élete munkája, örökség és hivatás.
Pályafutása során több helyen is bizonyította elkötelezettségét: hosszú éveket töltött a Bötkombinátban, majd a Dianna vállalatnál dolgozott Pecsora Elek bácsi mellett. Itt ismerkedett meg Bakó Béla bácsival és az ifjabb Bakó Bélával – olyan mesterekkel, akiknek tudása, embersége mély nyomot hagyott benne. A 80-as évek végén dolgozott velük együtt, és az akkor tanult fogások a mai napig elkísérik. Bár mindketten elhunytak már, ma is hálával gondol rájuk.
Ma már sajnos egyre kevesebben foglalkoznak ezzel a mesterséggel, és a kádár szakma lassan kihalófélben van. Ő azonban úgy érzi, amíg bírja, folytatnia kell – mert a hordókészítés nem csak munka, hanem lélek. Ahogy ő mondja: „A hordót szeretni kell. Gondoskodni róla, mint egy nőről. Ha valaki szeret hordóból bort inni, akkor szeresse a hordót is, és tartsa tisztán, hogy minél tovább szolgálhassa a gazdáját.”
Lengyel János története méltó példája annak, hogy a hagyomány addig él, amíg akad ember, aki szívvel-lélekkel továbbviszi. Szívből kívánunk neki jó egészséget, örömteli éveket és sok erőt a mesterség folytatásához.
A történet végén ajánljuk figyelmükbe a videót is, amelyben mesél életéről és a hordók szeretetéről.
Még nincs hozzászólás